Prologue

Sziasztok, drágaságok!

A nevem Leah és 20 éves vagyok. Nem igazán tudom mit kéne írnom, így jobbnak látom a nyitó beszédet rövidre fogni. Szóval, remélem tetszeni fog nektek a kis irományom és idővel rendszeres olvasóimmá váltok!

Addig is jó szórakozást kívánok nektek,

Leah. :) 

„És ha valaki bánt téged, harcolni fogok

De a kezeim eltörtek, túl sok ideje

Úgyhogy a hangomat fogom használni, rohadt durva leszek

Ezek a szavak mindig győznek, de tudom, hogy most veszteni fogok”

 - Tom Odell – Another Love

A torkom is összeszorul, mikor arra az együtt töltött napra gondolok. Könnyeim lecsordulnak államon és azt kívánom, bár meg se ismertem volna. Soha. Nem hiányzott nekem, nem volt szükségem rá – az általa okozott fájdalmakra pedig végképp nem. Miért tette ezt velem? Miért hagyott el? Jobb kezemmel már törölném le arcomról a sós könnycseppeket, amikor megérzem azt az ismerős illatot, ami az utóbbi időben vigaszom volt. Ahelyett, hogy arcomhoz érnék, lesütöm szemem és még szorosabban összeszorítom ajkaim, hogy kevésbé látszódjon remegésem.

- Ugye tudod, hogy nem töltheted így az egész napot? – Noel hangjában hallom saját magam csalódottságát. Mintha egy tükröt tartana elém, amin keresztül szembesülnöm kell minden egyes rossz döntésemmel, amit miatta hoztam. Egy olyan férfi miatt, aki még csak arra sem vette a fáradtságot, hogy megválogassa szavait.

- Tudom… - sóhajtom, majd még egyszer utoljára megengedem magamnak azt a luxust, hogy arra a személyre gondoljak. Mintha csak olyan egyszerűen ki lehetne őt űzni gondolataim bugyraiból. Istenem…

Egy hónappal korábban…

 Rossz érzésem van. Valami nem stimmel. Bámulom az órám lapját és azon morfondírozok, most vajon miért késhet ennyit. Soha nem késett, sőt, volt, hogy ő már vagy fél órával előbb itt is kuksolt a szokott helyünkön. Mindig pontos volt, most pedig még csak fel sem hív. Őrület, mit meg el nem viselem miatta – és ami az igazat illeti, bármit képes lennék megtenni érte. Megmagyarázhatatlan módon vonzódom hozzá és szükségem van arra, hogy ő is viszonozza érzéseim, de vajon hihetek neki? Nem fog becsapni? Nem fog a hátam mögött kiröhögni? Tudja, milyen fontos nekem a bizalom. Tudja…

 Egy kocsi hirtelen fékezésére leszek figyelmes előttem nemsokkal. A fekete Aston Martin motorja dübörög, a fék pedig csikorog és a sofőr megvető pillantásával találom szembe magam. Sosem kedveltem Alex-et túlságosan, Mikael pedig nem szeretett volna közbeavatkozni – nem tudom miért. Talán nem szeretett volna kínos helyzetbe hozni minket vagy pedig csakis saját magával volt elfoglalva… de az is lehet, hogy nem izgatta a dolog. Mindegy is, nem szándékoztam túl sokat ezen törni az agyam.

 Nagy levegőt veszek, felállok és kihúzva magam odasétálok a fekete kocsi mellé. Az ablak leereszkedik és Mikael kíváncsi tekintetével mér végig, ami sokszor oly kellemetlennek éreztem, hogy mindig rákvörös színt öltött az arcom. Hitetlenkedve felhúzom szemöldököm, majd mikor már belekezdhetnék számonkérésembe, Mikael egy határozott mondattal szakít félbe.

 - Szállj be, nincs túl sok időm! – Nyitja ki az ajtót.

 Nem tudnám megmagyarázni mi az oka ellenséges viselkedésének, eddig mindig ő várt rám, most pedig késve érkezik és azt parancsolja, üljek be. Mintha nem azt akartam volna tenni amúgy is…

- Valami baj van? – Nyúlok az ajtó felé, hogy kinyithassam, majd egyik lábam után a másikat húzom be a kocsiba miközben behuppanok az Aston Martin kényelmes bőrülésébe.

 Hosszú percekig nem mond semmit. Mélyeket sóhajt, mint aki nem tudja mit mondhatna és tekintete elidőzik az ajkamon, aminek hatásaként úgy érzem, jó néhány fokkal melegebb lett az autóban. Tekintete végül szememnél állapodik meg, de olyan gyorsan elfordítja tekintetét rólam, hogy még abban is kételkedek, hogy valaha is a szemembe nézett. Az elhaladó autók forgatagát és a betontömböket fürkészi mérnöki pontossággal, majd mikor már a harmadik sarokhoz érünk, megköszörüli torkát és megigazítja nyakkendőjét, ami tökéletesen állt egészen eddig is – nyilván zavarban érzi magát, vagy talán feszélyezve.

- Sofia, ezt nem folytathatjuk tovább… - azt sem tudom mit mondhatnék. Nem értem miről van szó, de mielőtt közbe szólhatnék, folytatja. – Nem tehetünk úgy, mintha ez kettőnk közt meg se történt volna, de ugyanakkor nem folytathatjuk a kettőnk közti… - egy ideig elgondolkodott, hogy megtalálja a legmegfelelőbb szót és a hajába túrt. – Szóval nem folytathatjuk azt, ami kettőnk közt történik. Nem lett volna helyes már elkezdeni sem…

 Leesett állal nézem tengerkék szemét. Ajkán semmi nyoma a szokásos huncut mosolyának. Nem viccelt, amikor ezt mondta és próbál elkerülni bármily nemű érintést velem. Egyre szaporábban veszem a levegőt, majd megszólalok én is.

- Hogy érted, hogy nem folytathatjuk? Mégis miért akarsz pont most szakítani velem? – Értetlenkedem tovább.

- Úgy értem, ahogy mondtam – orrlyukai kitágulnak és jobb keze combján ökölbe szorul. Már az ujjai is kifehéredtek, mire megszólal. – Nem szeretnék többet találkozni veled. A cuccaidat majd Alex átviszi a lakásodra – mondta tárgyilagosan. – És kérlek, ne nehezítsed meg még jobban a helyzetem.

- Még hogy én nehezítem meg a helyzeted? – Hangom két oktávval magasabban csengett a megszokottnál. Dühöm már az agyamat is elborította.

- Igen. Pontosan te – fújtatja. – És most nekem dolgom van… - elharapta a mondat végét majd egyenesen szemembe nézve folytatja. – Én most kiszállok, Alex majd visszavisz téged – fejezte be a beszélgetést azzal egyidőben, hogy az Aston Martin leparkolt az irodája előtt.

 Hátra sem nézett, csak kiszállt az autóból, ami épphogy leparkolt és magabiztos léptekkel indult el a hatalmas beton monstrum felé, ami nyomasztóan hatott ebben a pillanatban rám. Nem akartam hinni a fülemnek. Először azt kívántam, bárcsak ne így végződött volna, majd a düh egy óriási rohamban tört rám, aminek hatását később éreztem csak igazán …