Sziasztok, drágaságok!
A nevem Leah és 20 éves vagyok. Nem igazán tudom mit kéne írnom, így jobbnak látom a nyitó beszédet rövidre fogni. Szóval, remélem tetszeni fog nektek a kis irományom és idővel rendszeres olvasóimmá váltok!
Addig is jó szórakozást kívánok nektek,
Leah. :)
„És ha valaki bánt
téged, harcolni fogok
De a kezeim eltörtek,
túl sok ideje
Úgyhogy a hangomat
fogom használni, rohadt durva leszek
Ezek a szavak mindig
győznek, de tudom, hogy most veszteni fogok”
-
Tom Odell – Another Love
A torkom is összeszorul, mikor
arra az együtt töltött napra gondolok. Könnyeim lecsordulnak államon és azt
kívánom, bár meg se ismertem volna. Soha. Nem hiányzott nekem, nem volt
szükségem rá – az általa okozott fájdalmakra pedig végképp nem. Miért tette ezt
velem? Miért hagyott el? Jobb kezemmel már törölném le arcomról a sós könnycseppeket,
amikor megérzem azt az ismerős illatot, ami az utóbbi időben vigaszom volt. Ahelyett,
hogy arcomhoz érnék, lesütöm szemem és még szorosabban összeszorítom ajkaim,
hogy kevésbé látszódjon remegésem.
- Ugye tudod,
hogy nem töltheted így az egész napot? – Noel hangjában hallom saját magam
csalódottságát. Mintha egy tükröt tartana elém, amin keresztül szembesülnöm
kell minden egyes rossz döntésemmel, amit miatta hoztam. Egy olyan férfi miatt,
aki még csak arra sem vette a fáradtságot, hogy megválogassa szavait.
- Tudom… -
sóhajtom, majd még egyszer utoljára megengedem magamnak azt a luxust, hogy arra
a személyre gondoljak. Mintha csak olyan egyszerűen ki lehetne őt űzni
gondolataim bugyraiból. Istenem…
Egy hónappal korábban…
Rossz érzésem van. Valami nem stimmel. Bámulom
az órám lapját és azon morfondírozok, most vajon miért késhet ennyit. Soha nem
késett, sőt, volt, hogy ő már vagy fél órával előbb itt is kuksolt a szokott
helyünkön. Mindig pontos volt, most pedig még csak fel sem hív. Őrület, mit meg
el nem viselem miatta – és ami az igazat illeti, bármit képes lennék megtenni
érte. Megmagyarázhatatlan módon vonzódom hozzá és szükségem van arra, hogy ő is
viszonozza érzéseim, de vajon hihetek neki? Nem fog becsapni? Nem fog a hátam
mögött kiröhögni? Tudja, milyen fontos nekem a bizalom. Tudja…
Egy kocsi hirtelen fékezésére leszek figyelmes
előttem nemsokkal. A fekete Aston Martin motorja dübörög, a fék pedig csikorog
és a sofőr megvető pillantásával találom szembe magam. Sosem kedveltem Alex-et
túlságosan, Mikael pedig nem szeretett volna közbeavatkozni – nem tudom miért.
Talán nem szeretett volna kínos helyzetbe hozni minket vagy pedig csakis saját
magával volt elfoglalva… de az is lehet, hogy nem izgatta a dolog. Mindegy is,
nem szándékoztam túl sokat ezen törni az agyam.
Nagy levegőt veszek, felállok és kihúzva magam
odasétálok a fekete kocsi mellé. Az ablak leereszkedik és Mikael kíváncsi
tekintetével mér végig, ami sokszor oly kellemetlennek éreztem, hogy mindig
rákvörös színt öltött az arcom. Hitetlenkedve felhúzom szemöldököm, majd mikor
már belekezdhetnék számonkérésembe, Mikael egy határozott mondattal szakít félbe.
- Szállj be, nincs túl sok időm! – Nyitja ki
az ajtót.
Nem tudnám megmagyarázni mi az oka ellenséges
viselkedésének, eddig mindig ő várt rám, most pedig késve érkezik és azt parancsolja,
üljek be. Mintha nem azt akartam volna tenni amúgy is…
- Valami baj van? – Nyúlok az
ajtó felé, hogy kinyithassam, majd egyik lábam után a másikat húzom be a kocsiba
miközben behuppanok az Aston Martin kényelmes bőrülésébe.
Hosszú percekig nem mond semmit. Mélyeket
sóhajt, mint aki nem tudja mit mondhatna és tekintete elidőzik az ajkamon,
aminek hatásaként úgy érzem, jó néhány fokkal melegebb lett az autóban.
Tekintete végül szememnél állapodik meg, de olyan gyorsan elfordítja tekintetét
rólam, hogy még abban is kételkedek, hogy valaha is a szemembe nézett. Az
elhaladó autók forgatagát és a betontömböket fürkészi mérnöki pontossággal,
majd mikor már a harmadik sarokhoz érünk, megköszörüli torkát és megigazítja
nyakkendőjét, ami tökéletesen állt egészen eddig is – nyilván zavarban érzi
magát, vagy talán feszélyezve.
- Sofia, ezt
nem folytathatjuk tovább… - azt sem tudom mit mondhatnék. Nem értem miről van
szó, de mielőtt közbe szólhatnék, folytatja. – Nem tehetünk úgy, mintha ez
kettőnk közt meg se történt volna, de ugyanakkor nem folytathatjuk a kettőnk
közti… - egy ideig elgondolkodott, hogy megtalálja a legmegfelelőbb szót és a
hajába túrt. – Szóval nem folytathatjuk azt, ami kettőnk közt történik. Nem lett
volna helyes már elkezdeni sem…
Leesett állal nézem tengerkék szemét. Ajkán semmi
nyoma a szokásos huncut mosolyának. Nem viccelt, amikor ezt mondta és próbál
elkerülni bármily nemű érintést velem. Egyre szaporábban veszem a levegőt, majd
megszólalok én is.
- Hogy érted,
hogy nem folytathatjuk? Mégis miért akarsz pont most szakítani velem? – Értetlenkedem
tovább.
- Úgy értem,
ahogy mondtam – orrlyukai kitágulnak és jobb keze combján ökölbe szorul. Már az
ujjai is kifehéredtek, mire megszólal. – Nem szeretnék többet találkozni veled.
A cuccaidat majd Alex átviszi a lakásodra – mondta tárgyilagosan. – És kérlek,
ne nehezítsed meg még jobban a helyzetem.
- Még hogy én
nehezítem meg a helyzeted? – Hangom két oktávval magasabban csengett a
megszokottnál. Dühöm már az agyamat is elborította.
- Igen.
Pontosan te – fújtatja. – És most nekem dolgom van… - elharapta a mondat végét
majd egyenesen szemembe nézve folytatja. – Én most kiszállok, Alex majd visszavisz
téged – fejezte be a beszélgetést azzal egyidőben, hogy az Aston Martin leparkolt
az irodája előtt.
Hátra sem nézett, csak kiszállt az autóból,
ami épphogy leparkolt és magabiztos léptekkel indult el a hatalmas beton monstrum
felé, ami nyomasztóan hatott ebben a pillanatban rám. Nem akartam hinni a
fülemnek. Először azt kívántam, bárcsak ne így végződött volna, majd a düh egy
óriási rohamban tört rám, aminek hatását később éreztem csak igazán …
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése