Sziasztok, drágaságok!
A nevem Leah és 20 éves vagyok. Nem igazán tudom mit kéne írnom, így jobbnak látom a nyitó beszédet rövidre fogni. Szóval, remélem tetszeni fog nektek a kis irományom és idővel rendszeres olvasóimmá váltok!
Addig is jó szórakozást kívánok nektek,
Leah. :)
„És ha valaki bánt
téged, harcolni fogok
De a kezeim eltörtek,
túl sok ideje
Úgyhogy a hangomat
fogom használni, rohadt durva leszek
Ezek a szavak mindig
győznek, de tudom, hogy most veszteni fogok”
-
Tom Odell – Another Love
A torkom is összeszorul, mikor
arra az együtt töltött napra gondolok. Könnyeim lecsordulnak államon és azt
kívánom, bár meg se ismertem volna. Soha. Nem hiányzott nekem, nem volt
szükségem rá – az általa okozott fájdalmakra pedig végképp nem. Miért tette ezt
velem? Miért hagyott el? Jobb kezemmel már törölném le arcomról a sós könnycseppeket,
amikor megérzem azt az ismerős illatot, ami az utóbbi időben vigaszom volt. Ahelyett,
hogy arcomhoz érnék, lesütöm szemem és még szorosabban összeszorítom ajkaim,
hogy kevésbé látszódjon remegésem.
- Ugye tudod,
hogy nem töltheted így az egész napot? – Noel hangjában hallom saját magam
csalódottságát. Mintha egy tükröt tartana elém, amin keresztül szembesülnöm
kell minden egyes rossz döntésemmel, amit miatta hoztam. Egy olyan férfi miatt,
aki még csak arra sem vette a fáradtságot, hogy megválogassa szavait.
- Tudom… -
sóhajtom, majd még egyszer utoljára megengedem magamnak azt a luxust, hogy arra
a személyre gondoljak. Mintha csak olyan egyszerűen ki lehetne őt űzni
gondolataim bugyraiból. Istenem…